A zarándoklat nevéről és céljairól
A

zarándoklatnak, amelyet 2012. szeptember 29-én Mátraverebély-Szentkútra, az országos Mária-kegyhelyre indítunk, a Peregrinatio Fidei, azaz a „hit zarándokútja” nevet adtuk, abban a reményben, hogy nemcsak idén, hanem az elkövetkező években is hasonló formában megrendezhetjük. Az elnevezés egyrészt egy aktuális nemzetközi kezdeményezéshez kapcsolódik, másrészt találóan ragadja meg a Szűzanya szerepét Isten Egyházának életében.

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa 2012. október 11-ével kezdődően, amikor a II. Vatikáni Zsinat 50 évvel ezelőtti ünnepélyes megnyitására emlékezünk, meghirdette a Hit Évét, azzal a céllal, hogy a hitet minden hívő „a maga teljességében, megújult meggyőződéssel, bizalommal és reménnyel vallja meg” (Porta fidei motu proprio, 2011. október 11., 9. p.). A kezdeményezést ezenkívül összekapcsolta a már korábban meghirdetett „új evangelizáció” gondolatával, amelynek lényege, hogy mindnyájan visszatérjünk a hit gyökereihez: azok, akikben megfogyatkozott, megerősödjenek benne, akik pedig még távol vannak tőle, hiteles formában ismerhessék meg. A kezdeményezés megvalósításához a Hittani Kongregáció részletes javaslatokat fogalmazott meg, ezek között olvashatjuk (I. 3. p.): „biztatni kell a híveket, hogy nagy tisztelettel forduljanak Mária, az Egyház példaképe felé […]. Ezért nagyon hasznos lesz zarándoklatokat és találkozókat, liturgikus ünnepeket és összejöveteleket szervezni a nagyobb Mária-kegyhelyeken.” (A pápai motu proprio és a kongregációs dokumentum teljes szövege magyar fordításban itt olvasható.)

Ez a zarándoklat, amelyet most Szent Mihály napjára, nem sokkal a Hit Éve hivatalos megnyitása előttre meghirdetünk, erre a küszöbön álló nemzetközi eseménysorozatra szeretné felkészíteni, ebbe a nagy munkába kívánja bekapcsolni a résztvevőket azzal, hogy a hitet annak legautentikusabb hordozója, a liturgikus hagyomány fényében mutatja be. A Hit Éve ugyanis „jó alkalom arra is, hogy a hitet erőteljesebben ünnepeljük a liturgiában, különösen az Eucharisztiában” (XVI. Benedek pápa: Porta fidei motu proprio, 9. p.). Zarándoklatunk ennek megfelelően három pillérre épül: a zsolozsmára és a szentmisére mint az Egyház nyilvános istentiszteletének két fő formájára, továbbá a zarándoklatokat különösen is jellemző népi ájtatosságokra. Más rendezvényektől eltérően a Peregrinatio Fideinek az a sajátossága, hogy mindezt azokban a hagyományos formákban valósítja meg, amelyek őseink hitét évszázadokon keresztül táplálták és éltették. Így szeretnénk megmutatni, milyen szoros kötelék fűzi egybe a katolikus hit tartalmát és annak generációról generációra átörökített megjelenési formáit a szent liturgiában és a népi vallásosságban. Ha az utóbbiaktól eltávolodunk, könnyen az előbbit is szem elől téveszthetjük, sőt akár el is veszíthetjük. Végső soron erre utalnak a II. Vatikáni Zsinat atyái, amikor hangsúlyozzák, hogy „ami az idők mostohasága miatt elveszett, azt a szent atyák ősi szabályai szerint állítsák helyre” (Sacrosanctum Concilium rendelkezés a szent liturgiáról, 50. p.).

Az „idők mostohasága” azonban nemcsak a régmúltra vonatkozik, hanem akár saját korunkban is tetten érhető. Szomorúan kell elismernünk, hogy az elmúlt évtizedekben sajnos mi magunk, katolikusok sem jeleskedtünk a szent atyáktól ránk hagyományozott örökség, különösen a liturgikus örökség megértésében, megbecsülésében és ápolásában. Ezért volt szükség arra, hogy XVI. Benedek pápa 2007-ben az egész Egyház számára ismét közkinccsé tegye a római liturgiának azt a hagyományos formáját, amelyből keresztény őseink számos nemzedéke, szentek egész sora a hitét merítette (az erről rendelkező pápai törvényt és a kapcsolódó egyéb szövegeket l. a Dokumentumok menüpont alatt). 2007 óta a Katolikus Egyház szinte összes szertartása újra szabadon végezhető azon a módon, ahogyan azt a XX. század közepén az egész világon ismerték. Zarándoklatunk fénypontja így a római rítusnak ebben az úgynevezett rendkívüli formájában végzett ünnepélyes főpapi szentmise lesz, amelyet dr. Varga Lajos püspök úr, a váci egyházmegye segédpüspöke fog pontifikálni, vagyis főpapi módon bemutatni (a régi rítusú főpapi szentmiséről részletesebben l. a Liturgia menüpontot). A nyilvános istentisztelet másik fő formáját, a zsolozsmát Szent Mihály ünnepének latin nyelvű virrasztó zsolozsmája és a magyar liturgikus hagyományokat követő népvecsernye fogja képviselni. Emellett természetesen helyet kapnak a zarándoklat programjában a Boldogságos Szűz tiszteletére végzett hagyományos népi ájtatosságok is, elsősorban a Mária-litániák.

Régi rítusú főpapi szentmisével egybekötött szentkúti zarándoklatra szűkebb körben és eseti jelleggel korábban is sor került már: 2010. április 10-én és 2011. május 14-én (l. ezekről a Képek és videók menüpontot). A mostani zarándoklattal, amely így voltaképpen a harmadik lesz a sorban, egy olyan hagyományt szeretnénk útjára indítani Magyarországon, amelyre külföldön számos példa ismeretes. A legnagyobb szabású ezek közül a Franciaországban minden pünkösdkor (idén 30. alkalommal) megtartott Notre Dame de Chrétienté nevű zarándoklat, amelynek számos országból érkező résztvevői három nap alatt gyalogolják végig a Párizs és Chartres Miasszonyunk-katedrálisait összekötő utat. Másik példaként egy, a miénkhez méretében és céljaiban közelebb álló rendezvényt említünk: a hagyományos liturgiához kötődő olasz hívek zarándoklatát a toszkánai Livorno Mária-kegyhelyére, ahol az idei alkalommal, 2012. szeptember 22-én Raymond L. Burke bíboros pontifikál ünnepélyes főpapi szentmisét a helyi püspök jelenlétében.

A Peregrinatio Fidei kifejezésnek azonban a fentiekben vázolt jelentésén túl („a hit megerősítésére irányuló zarándoklat”) van egy mélyebb értelme is, amely azt kimondottan máriás összefüggésbe állítja. A II. Vatikáni Zsinat a Lumen gentium dogmatikus rendelkezésben, amely az Egyház misztériumát próbálja meg kibontani, kitér a Boldogságos Szűz Máriának az üdvtörténetben való szerepére és az Egyházzal való kapcsolatára is. Ennek egy helyén (58. p.) olvassuk, hogy „maga a Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját járta (in peregrinatione fidei processit), s Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, amely alatt az isteni terv szerint ott állt (vö. Jn 19, 25)”. Ez a megközelítés tehát a fenti objektív értelem mellé egy szubjektív szempontot állít, amikor Szűz Mária saját hitének fejlődéséről, a benne való előrehaladásról beszél.

Éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1987-ben adta ki II. János Pál pápa Redemptoris Mater kezdetű enciklikáját, amelyben a II. Vatikáni Zsinat fejtegetéseit elmélyítve a Boldogságos Szűz Máriának a zarándokló Egyház életében betöltött szerepéről értekezik (magyar fordítását l. itt). A pápa az enciklikában többször visszatér a zsinati rendelkezésben szereplő kifejezéséhez. Magáról a fogalomról a következőket írja (6. p.): „A «hit zarándokútja» (peregrinatio fidei) a belső történésekre vonatkozik, úgy is mondhatnók: a lélek történetére. De ez az emberiség története is, amely itt a földön az idő rövidségének martaléka, amelyet keretekbe szorít a történelem mércéje. […] Itt tág perspektíva nyílik, hiszen a Boldogságos Szűz «még mindig Isten népe előtt jár». Hitének kivételes zarándokútja állandó előjel az Egyház, az egyes személyek, közösségek, népek, nemzetek, sőt bizonyos szempontból az egész emberiség számára.” Isten Anyjának különleges méltóságát a pápa ezzel a belső fejlődéssel hozza kapcsolatba (39. p.): „Mária nemcsak az Emberfiának «dajkáló anyja», hanem a Messiásnak és Megváltónak «másokat messze felülmúló társa is». Ő — amint már mondottuk —, a hit zarándokútján elöl járt és ezen a zarándokúton egészen a kereszt tövéig jutott, miközben anyai közreműködése is megvalósult, amelyet tetteivel és szenvedéseivel nyújtott a Megváltó küldetéséhez. Azon az úton, amelyen közreműködött Fiának, a Megváltónak tetteiben, az ő anyasága egyedülálló módon átalakult, amennyiben napról napra egyre inkább eltöltötte őt «a lángoló szeretet» azok iránt, akikhez Krisztus küldetése szólt.”

Ebből következik azután, hogy Mária nemcsak Krisztusnak, hanem az Egyháznak is édesanyja lett (5. p.): „Itt már nem csupán a Szűzanya személyes történetéről, hitének zarándokútjáról és arról a «jobbik részről» (vö. Lk 10, 42) van szó, amelyet az üdvtörténetben betöltött, hanem Isten népe egészének történetéről, elsősorban azokéról, akik «a hit ugyanazon zarándokútját» járják. Ezt fejezi ki a zsinat, amikor egy másik helyen azt tanítja, hogy Mária «előttünk járt», mert «ő az Egyház ősmintája, mégpedig a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében».” Ezért tekinthetünk rá mint saját hitbeli előrehaladásunk vezérére, hiszen „Isten Fiának anyjára a hit zarándokútja többé nem vonatkozik: Fia oldalán, a mennyben megdicsőülve ő már átlépte a küszöböt, amely a hitet a «színről-színre» látástól (vö. 1 Kor 13, 12) elválasztja. Ugyanakkor ebben az eszkatologikus beteljesedésben Mária «a tenger csillaga» (Maris Stella) marad mindazoknak, akik még a hit zarándokútját járják” (6. p.).

Végül a harmadik, legtágabb körben II. János Pál pápa a peregrinatio fidei személyes és közösségi fogalmát a keresztények egységének összefüggésébe ágyazza (30. p.): „amikor annak elérésére törekszenek — miként Édesanyjuk figyelmezteti őket —, amit Jézus parancsolt nekik (vö., Jn 2, 5), akkor együttesen tudnak előrehaladni «a hit ama zarándokútján», amelynek maradandó példaképe maga Mária. Ennek az útnak kell elvezetnie őket arra az egységre, amelyet mindannyiuk Ura óhajt, és amelyre forrón áhítoznak azok, akik figyelemmel hallgatják, hogy «mit mond a Lélek az egyházaknak».” A pápa külön kiemeli a keleti egyházakat (31. p.), minthogy „életük az Úrhoz való hűség története, a hit valóságos zarándokútja időben és térben, miközben a keleti keresztények határtalan bizalommal folyton Máriára tekintettek, énekekkel ünnepelték és imáikban szüntelenül kérték segítségét. Keresztény mivoltuk nehéz óráiban az ő «oltalma alá futnak könyörgésükkel», mert tudatában vannak az ő hathatós segítségének.” Ezekkel a liturgikus utalásokkal és az ismert Mária-antifónából (Sub tuum praesidium) vett idézettel a Szentatya szépen összekapcsolta a peregrinatio fidei máriás értelmezését azokkal a szempontokkal, amelyeket korábban a Hit Évével kapcsolatban fejtegettünk. És méltán, hiszen az ősi és közös keresztény hit liturgikus kifejeződését a régi római rítushoz igen hasonló formában találjuk meg a keleti egyházak hagyományában, különösen a főpapi szertartások körében.

Mária útja, hitbeli zarándoklata tehát Krisztus életét követi, a születéstől a halálon és a feltámadáson át egészen a mennyekbe való felvétetésig, s ugyanezt az utat járja vele együtt az Egyház is (vö. Redemptoris Mater enciklika, 2. p.), amelynek a kereszt alatt édesanyjává lett (vö. uo. 40. p.). Az ő zarándokútjához csatlakozunk, amikor hozzá, szentkúti kegyhelyére zarándokolunk, és az ő hitétől várjuk saját hitünk megerősödését. Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása augusztus 12-én, az idei év nemzeti zarándoklata során a Magyar Kurírnak adott interjújában kiemelte, hogy Mátraverebély-Szentkúton az élő tradíció összetalálkozik a modern ember igényével. A Peregrinatio Fidei éppen ezt a szerencsés talákozást kívánja szolgálni a hagyományos liturgikus és paraliturgikus gyakorlat gazdagságának felmutatásával, hogy a mai kor embereinek „életük legyen, és bőségben legyen” (ut vitam habeant, et abundantius habeant: Jn 10, 10).